Kedves blogolvasók!
Az imént épp azon gondolkoztam, nem történik velem semmi (érdekes). Ezt ti, maximum onnan tudhatjátok, hogy nem olvashattok semmit (legalábbis újat, legalábbis itt). Nincsenek új táskák a gyárban, nincsenek új fotózások. Kisebb érdektelenségbe fulladtam, a nagy decemberi pörgés után. Nem nagyon sikerült még januárban sem felpörgetnem magam, már február közepe van és még csak most ébredezek. Ennek egyik oka pl. az (táskagyárban), hogy csináltam egy gyors számadást 2011-ről. Ezt értsd úgy ahogy mondom. Szóval készítettem egy elszámolást, szigorúan anyagit. Lehet hogy nem kellett volna. A veszteségem (persze csak az anyagi), hát mit mondjak, jelentős. Nem akarok nagy szavakat használni, de öt számjegyű és nem egyessel kezdődik.
Jól van ennyit a sopánkodásról, csak mert magyar vagyok (nem túrista), ehelyett álljon itt egy pár remek pillanat képekben és címszavakban, hogy együtt röhögjünk, sírjunk, nosztalgiázzunk (már ha van kedvetek - ha nem akkor magamnak csinálom)
Először is, még mindig nem mentem férjhez (és nem is tervezem), de ígérem, kedves majdnem násznép, ha egyszer mégis megteszem, egy ilyet szertnék (azt a kérdést már csak költői jelleggel teszem hozzá, hogy vajon egy ilyen darab mellé Z mit venne fel - egy fürdőgatyát?):
Csináltattam egy sziper-szuper tetkót! És eljátszottam az átalakulás gondolatával. Végül nem növesztettem hosszabb hajat, nem vakoltam le magam, maradtam sziplán olyan amilyen vagyok:
Megláttam és beleszerettem egy csodaszép kanapéba. Sokszor találkoztunk már (a fodrásznál) mire rájöttem van közös jövőnk. Szerelem volt ez első látásra:
És íme szerelmünk gyümölcse:
Készült néhány művészi fotó még a régi műhelyben:
Természetesen közben konszolidált irodista is maradtam:
És íme a végső tanulság:
